Igazán emlékezetesre sikeredett az idei Loy Krathong Bangkok Charlie számára, bár sikerült mind emberhalál, mind Bangkok felgyújtása nélkül megúszni. Pedig, majdnem.

Ha Loy Krathong, akkor mindenképpen valamelyik buddhista templom, mert bár angol nyelven csábítja a turistát sok egyéb helyszín, például a nagy ötcsillagos szállodák, ahol elismerem, tényleg remek fotókat lehet csinálni a medencében úszó banántutajokról, dehát azért az mégsem autentikus. Templomok ügyében is válogatós vagyok, eleinte a nagyobb templomokat részesítettem előnyben, ahol tényleg aztán volt felhajtás, búcsú, tömeg, gyerekszépségversennyel, csak éppen úgy érzi az ember, mintha eközben a spirit, vagyis az ünnep szelleme veszne el egy kicsikét. Egyébként is felállította már Bangkok Charlie azt a bonyolult képletet, mely szerint a templom nagyságának növekedésével ellentétes irányban, illetve a nagyvárostól távolodva exponenciálisan nő a buddhista szellemiség és elmélyültség. Nem mennék bele mélyebb fejtegetésbe most, majd egy későbbi posztban, ígérem, visszatérek én még a témára, de nem biztos, hogy az a templom a legmegfelelőbb helyszín, ahol a monkot egy kósza imára alig lehet kiimádkozni, mert annyira belefeledkezett a tévén a muay thai mérkőzésbe, ha pedig kijön, akkor alig bír leülni, mert a szó szoros értelmében kiszorítja a rengeteg adománnyal töltött sárga vödör.

Így az elmúlt években a főhadiszállásomtól közepes távolságra találtam egy kedvemre való templomot, amely abszolut autentikus volt, főleg a helybéli thaiok látogatták, nem vitték túlzásba a csillogást, viszont mosolyogva fogadták a különös farangot, aki rendszerint szeretett sokat fotózni. Idén is ebbe a templomba vezetett az utam, az utcáról örömmel láttam, hogy az egyik régóta épített szentélyt sikerült befejezniük, no lám, no lám, szépen gyűltek az adományok. Az udvar sarkában leállítva a motort aztán kicsit meglepődtem, mert idén mintha turbóra kapcsoltak volna az adománygyűjtésnél. A díszes kapun belépve ugyanis mintha valami vizsgabizottságok lettek volna, körben hosszú asztalok, mindegyik mögött ott ültek a sárga ruhás monkok, az asztalokon pedig felállítva az adománygyűjtő perselyek. Éles volt a kontraszt, mert alig egy napja voltam az egyik leghíresebb bangkoki templomban, a Wat Saketen, ott jóval visszafogottabb módon űzték a pénzgyűjtést. Nem fotóztam végig az asztalokat, de azért látszik néhány persely a következő képeken, na meg az égből lógó pénzfüzérek, melyekre tűzőgéppel szokták az újabb bankókat ráapplikálni.

Templom azért is kell a Loy Krathong alkalmából, mert a kis banánhajókat általában megáldják, s csak utána bocsátják vízre, hogy elvigyen magával minden rosszat ebből az esztendőből. Itt a folyó közvetlen a templom mellett csörgedezett, bár kissé ipari környezetet kell elképzelni, mert a közelben uszályok parkoltak. Örömmel láttam, hogy a partot megcsinálták, pontosabban hatalmas betonkockákat szórtak le, így a korábbi sáros, csúszós, meredek partszakasz barátságosabb lett. Képzelte ezt a naív farang, aki a víz felszíne felé igyekezett, hogy ott majd csinál néhány hangulatos fotót a víz felett imádkozó párokról, akik aztán útjára bocsátják krathongjukat. Miközben a helyet és a fényeket néztem, egy megtermettebb thai férfi körülbelül a harmadik lépcsősor magasságából, kezében a banánhajóval, egyenesen belezuhant a vízbe. Elég ijesztő módon, fejjel előre, csak a lábak kapálóztak előbb a víz színén, na meg a színes műanyag szemüveg jelezte a becsapódás helyét. Mindenki lemerevedett, jó fél perc volt, mire két thai srác elindult kihúzni. Utólag azt lehet mondani, hogy hatalmas mázlija volt, mert csak a lábait verte össze, azokat fájlalta a köveken ülve, sokkal balszerencsésebben is végződhetett volna az eset. Bizarr jelenet, s talán intő jel nekem is. Rossz karma, ahogy a thai gondolja.

A fotózás mellett volt még egy titkos tervem, a Wat Saketnél a búcsúban vettem ugyanis egy khom loyt, amit leginkább égi lámpásnak lehetne fordítani. Egy hatalmas, vékony papírból készül henger, hozzá egy mécses, s ilyenekből szoktak Chiang Maiban több ezret égnek ereszteni ilyenkor a Yi Peng fesztiválon. Maga az égi lámpás több ezer éves múltra tekint vissza, kínai eredetű, ezért is népszerű főleg Északon, Chiang Mai környékén, na meg Burmában, mert itt rengeteg a kínai eredetű törzs. Bangkokban eddig Loy Krathong idején nagyon elszórva láttam lámpást eregetni, talán egy-egy alkalommal olyan féltucatnyit figyeltem meg az égen. Mindenesetre megörültem a búcsúban a khom loy árusnak, így a folyóparti baleset után úgy döntöttem, legjobb lesz, ha megpróbálkozunk a templom udvarban az égi lámpás eregetésével. Kaptam útmutatást az árustól, megnéztem a neten néhány videót, de persze nem egyedül akartam. A fiatal monkokhoz fordultam, hogy lehet-e és merre. Ők a parkoló mögötti térségre mutattak, majd jöttek segíteni és tartották a papírhengert, amíg egyikük öngyújtóval próbálta a mécsest lángra lobbantani. Ám akkor érkezett a sarokből egy idősebb monk, seprűvel, nagy hanggal. A fiatal szerzetesek szétrebbentek, ott állt a furcsa farang az udvar közepén, kezében a tradicionális égi lámpással és a legudvariasabb modorban szerette volna tudni, mi a gond. A szerzetes meg hadarta, hogy a templom mögött hatalmas benzin és gázolajtartályok vannak, itt aztán nem szabad ilyen tűzveszélyes dolgokkal játszani. Na és akkor merre? Hát legalább ki kell menni Samu Prakanba vagy Pathum Thaniba – felelte, mérgesen. Bangkok Charlie nyelt egyet, mert azért órás túrát nem tervezett, de természetesen a helyzet nem is volt ennyire vészes, csak éppen a szerzetesnek nem jutott túl sok bölcsesség a sárga ruha mellé. Lehet ugyanis khom loyt eregetni Bangkokban, mindössze egy vidék a tiltott, a repülőtér környéke, érthető okokból.

Mindenesetre khom loy vissza a zsákba és irány a második számú kedvenc környékbeli templom, mely jóval kisebb, szerényebb, ám két ok miatt keresem fel ritkábban: az odavezető utat igazi bangkoki bádog- és fabódés szegény telep szegélyezi, az olcsó thai viszkit vedelő motoros suhancoknál pedig még riasztóbb a templom körüli állandó kóbor kutyafalka. Többtucatnyi eb, szinte biztosan van köztük veszett is, s nem túl barátságosak. Nem volt ez másként ezen az estén sem. Viszont a templom udvarban az egyetlen szerzetes örömmel mondta, semmi akadálya a khom loy eregetésnek, a szentély másik oldalán van egy kis csatorna, annak a partja pont megfelel.

Csendes, békés ünnep volt, búcsú és cirkusz nélkül itt. Szegény környék, mondtam. A csatornaparton kicsinyke stég, itt bokáig a vízben állva bocsátották néhányan útjára a banánhajót. Az egyszeri farang pedig nekiállt kicsomagolni az égi lámpást, a gyerekek, asszonyok rögtön körbevették. Csillogó szemek és mosoly, mi ez, mi ez mondom, Bangkokban, nem gyakori látvány. Gyorsan kerül is segítség, akik tartják a mini hőlégballon száját, csodálkozó tekintetek, lehet-e már engedni, de nem, várjunk még, meleg ez a Bangkok, nem fog repülni rendesen. Aztán amikor a meleg levegő feszíti rendesen, akkor végre huss, emelkedik gyorsan a kom loy, viszi magával a rossz szerencsét, a problémákat, nézi a sok csillogó szempár. Elégedetten mosolyog a farang is, sikerült néhány fotót csinálni, búcsúzóban pedig a szerzetes megköszöni, hogy ezt a templomot választottam, mert mondta, itt nem szokott ilyen esemény lenni. A bádogviskók között pedig biztos téma lesz még egy ideig a fura farang és a kom loy meséje.
 

 A Loy Krathong galéria képei nagy méretben itt tekinthetőek meg.