Újabb vendégposzt Don Carolytól, aki ezúttal a legendás hidat vette célba.

Kétségtelen, a thaiföldi szabadság egyik fénypontja a híres híd a Kwai folyón meglátogatása, Kanchanaburi városban. Évente több tízezer turista él is ezzel a lehetőséggel. Pedig ha erősen tárgyilagosan nézzük, Thaiföldön van több szebb, érdekesebb város, táj, látványosság, attrakció is. Ha őszinte akarok lenni, Kanchanaburi város az első látásra nem nagy durranás. Ok, van két szép folyó, két katona temető, négy múzeum, egy vasút, ami átdöcög egy vashídon. Ennek a szépsége még a újpesti északi összekötő híd minőségét sem éri el. Mégis misztikus, de félreértésekkel, tévedésekkel, hamísításokkal teli város ez.

A legenda 1942-ben kezdödött. Miután a japán imperialista terjeszkedés Délkelet-Ázsiában befejeződött, célba vették India és Kína további bekebelezését is. Az út Thaiföldön és Burmán keresztül vezetett. Mivel a terep alkalmatlannak bizonyult erősebb és gyorsabb katonai megmozdulásokra, megkezdődött egy vasúti vonal építése. A történelem ma „Death Railway“ (Halál Vasút) néven ismeri ezt a 415 kilométer hosszú útszakaszt. Nem véletlenül. Az alig 17 hónapos gyorsított munka több mint 100.000 emberi életet követelt. (Itt pontos adatokat nem lehet közölni mert még a történészek sem tudnak a pontos számban megegyezni.) A kényszerített munkások nagy részben hadifoglyokból és az ázsiai „önkéntesekből“ (u.n. romusha) állt. Közel 80.000 szövetséges katona, és közel 160.000 ázsiai fogoly. A kényszermunka kegyetlen körülmények között folyt. Nap mint nap primitív munkaeszközökkel, az őserdőn keresztül, nyirkos, forró légkörben, japán korbáccsal és szuronyos puskával a hátukban. A munkások hulltak, mint a legyek. A halálos áldozatok száma megdöbbentő: közel 12 ezer angol, ausztrál, holland, amerikai katona és kb. 80-90.000 romusha. A vasútvonal (többek között) egy poros kisvároson vezetett keresztül, na, lassan dereng mindenkinek, Kanchanaburin. Itt sürgősen egy hídat kellett felverni. Először egy fahíd, néhány hónappal később alig 200 méterre egy beton-vas átkelő készült el. A világháború végén mindkettőt lebombázták, a vashidat jóval később, 1958-ban újjáépítették. A mai napig megmaradt.
A világháború után gyorsan feledésbe kerültek a hidak, feledésbe a halottak. Thaiföldön senkinek sem állt szándékában a történteket emlékezetben tartani. Még nem.

Témaváltás. 1957, Hollywood. Az amerikai filmipar hatalmasakat tapsol, megszületett minden idők egyik legsikeresebb világhírű filmje. Egy évvel később 7 Oscar a jutalom, nem az utolsó elismerés. A film több kitüntetést kap mint amennyi Brezsnyev elvtárs pufajkáján elfért volna. Pedig neki is volt elég pecsétje, hogy az isten nyugosztalja. Ott lent a pokol mélyén ahol van.

A film középpontjában a fentebb említett kanchanaburi fahíd felépítése, felrobbantása és a két főalak, az angol főtiszt Nicholson és a brutális japán parancsnok Saito párharca áll. Az egyik oldalon Saito aki felsőbbrendűséget kegyetlenségek sorozatával fejezi ki a hadifoglyokkal szemben. Mély lenézéssel tekint le szövetségesekre, akik ahelyett, hogy egy katanát körbeforgattak volna a hasukban – harakiri - inkább megadták magukat. A másik oldalon az eszelős angol főtiszt aki azzal próbálja fajtájának elsőbbséget bizonyítani, hogy saját katonáit kergeti. Teljesen értetlenül elvárja tőlük, hogy a hidat sokkal gyorsabban és jobban felépítsék mint a japánok ezt elvárják. A műalkotás (egyik) alapgondolata, a thaiföldi Death Railway illetve a híd áldozatainak szeretne emléket állítani. A film címe: „A híd a Kwai folyón.“

Az elfelejtett, szundikáló városka, Kanchanaburi, hirtelen a világ középpontjába került. Százezrek és százezrek akasztottak hátizsákot a hátukra, hogy megcsodálják a mostantól elkezdődően legendássá váló helyszínt. A csalódás rettenetes volt. Sehol a híres fahíd, de még egy fagerenda sem. A filmben látható dzsungelból sem volt itt semmi. (A filmet Ceylonban forgatták, ott állítólag az őserdő eredetibb volt.) És hol van a Kwai folyó? Kétségbeesve kérdezgették a helybelieket, „Sorry, Bridge, bridge? Kwai, Kwai? Hol?“
Híd ugyan még csak csak volt, igaz csak betonból és vasból, de az sem a Kwai folyón. A félreértésre hamar fény derült. Hollywood nagy baklövést követett el. Ugyan a vasútvonal valóban nagy részben a Kwai folyó közelében haladt, maga a híd azonban a Mae Nam Mae Klongot (a másik folyót) ékesítette.

Miután a thaiföldiek hülyére röhögték magukat kezdték kapisgálni, hogy sok turista sok pénzt jelent. Összeült a kupaktanács és 1960-ban gyorsan a híd alatti folyószakaszt Kwai Yai-ra átkeresztelték. Mindenesetre innentől kezdve minden a helyén volt, volt Kwai folyó és rajta egy híd. Mindenki boldog volt. Megkezdődött a néphülyítés. Megjelent az első tízezer butikos, giccsárus, sütödés, főzdés, bugyiárus, gumikacsás, de még mini játékbombás is. Hogy most aztán senki se felejtsen el semmit, minden év végén, a mai napig, rendeznek egy egyhetes ünnepséget. Ezekben a napokban felelevenítik a múltat és újra lebombáznak mindent. Tűzijáték is van, sőt még „Miss Peace“! verseny is volt egy ideig. A csúcspont.
De térjünk vissza a legendát elindító filmhez.

Én egy nagyon toleráns fiú vagyok. Nekem egyformán mindegy, hogy valaki fehér vagy fekete, vörös vagy sárga, nekem mindenki egyforma ki és mit csinál. Én egyformán utálok mindenkit és mindent. De ezt a mozit kifejezetten utálom.

Elismerve a film értékeit, a történelmi igazsága egyenlő a nullával. A történetből szinte semmi sem igaz. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a film az azonos című könyv alapján készült amelyben a híd épségben marad. A regény francia szerzője, Pierre Boulle, életében nem járt Thaiföldön, a fahíd történetét csak hallomásból ismerte.) Tovább megyek, a valós események elferdítve, felforgatva, feltöltve csöpögős hazafias frázisokkal, rasszizmussal. Ami a legjobban zavar, hogy az áldozatul esett ázsiaikat teljesen említés nélkül hagyja. Pedig lehet ha megemlékeztek volna a közel 100.000 halottról akkor ma nekik is méltó sírhelyek lennének. Mert a mai napig nem sok minden emlékeztet rájuk még Kanchanaburiban sem. Ők nem voltak emberek, ők nem voltak áldozatok?

Sétálok a katonai temetőben. Katonásan, szépen egymás mellett sorakoznak a sírkövek. Szomorú látvány. 20 éves, 22 éves, 19 éves, 26 éves, és így tovább. Közel 7000 áldozattra emlékeznek meg itt. De hol vannak a romushák eltemetve? Sírjaikat sehol sem találom. Nem lennének emlékezésre méltóak? Hm, hm.
Hirtelen magyar hangokat hallok. Megfordulok, hoppá, ez Bangkok Charlie és kis csoportja!
Bangkok Charlie gyakran jár errefelé. Én személyesen sosem találkoztam vele, csak fényképről ismerem. Ennek ellenére kapcsolatunk majdnem 8 éves. Régebben kisegített néhány nagyon jó tanáccsal, azóta rendszeresen kicseréljük gondalatainkat interneten keresztül. Több mint 10 éve él Bangkokban, kenyerét elsősorban idegenvezetéssel keresi. Tudása Thaiföldről kétségtelen nagyon alapos, én is sokat tanultam tőle. Akit Kanchanaburit érdekel csak ajánlani tudom, hogy csatlakozzon csoportjához. Ezt nem azért mondom mert népszerűsíteni szeretném, Charlienak nincs szüksége az én reklámomra. De legkésőbb, ha megnéztük a misztikus hídat, bejártuk az egyik katonai temetőt, talán az egyik múzeumba is bekukucskáltunk, szóval legkésőbb most felmerül a kérdés, na most hová, merre menjünk. Mert mint már fentebb említettem, sok más itt nincs. Visszamenni Bangkokba talán már késő. Mi lenne egy kellemes, romantikus szálláshellyel a Kwai folyón? Mert már csak azért is érdemes idejönni. Több tucat ilyen hotel létezik errefelé, de a legszebbek, legnyugodtabbak a városon kívül vannak. Megtalálni őket, helyismeret és autó nélkül, nem könnyű. Most kapóra jön nekünk magyar bangkogi barátunk. Letesztelt, mérsékelt árú, tiszta vízi bungalókhoz viszi itt mindig vendégeit. Én is találtam egyszer 3 órás keresés után egyet és annyira beleszerettem, hogy plusz három napot maradtam. Itt aztán lehetett sütni-főzni, finom Chang sört bebombázni, úszni, kajakozni, motorcsónakázni de még pecázni is

De a közeli környéken még több nagyon szép látványosság akad. Ha már itt vagyunk kár lenne kihagyni. Mi lenne egy kiruccanás az Erawan nemzeti parkba? A híres vízesésekkel, rögtön hét zuhataggal, a medencékben összegyűlő vízben csobbanással? Thaiföld egyik legszebb nemzeti parkja, autóval a várostól egy köpésre. És különben is, nem akarunk egy kört a legendás vasúttal döcögni? A mai napig megmaradt útszakasz valóban eredeti. Az egyik oldalon a Kwai folyóval, a másik oldalon sziklafalakkal, a félelmet keltő faviadukttal. Útközben egy barlangba rejtett kolostort meglátogatni? Ki akar minderről lemondani? Tény, kár Kanchanaburit csak egy napra felkeresni.

A kis magyar turistacsoport közben ebédelni indult, Kanchanaburi híres a konyhájáról is. Csak a mangós ragacsos rizs nem az igazi itt, az állítólag a legfinomabb a híres úszópiacon, Damnoen Saduak Floating Marketon kapható. Piszkos nyelvek azt terjesztik, hogy Bangkok Charlie csak azért veszi mindig útba, hogy teletömje vele a bendőjét.

Én is hátat fordítok Kanchanaburi városnak és megyek tovább. Hátam mögött a legenda.
„Sorry, bridge, bridge? Kwai, Kwai? Hol?“ Már a Kwai szó sem helyes. Vigyázzunk mit kérdezünk ha errefelé járunk. A kwai szónak thaiban több jelentése van, attól függöen hogy énekeljük. Ökör, pénisz vagy baszd meg. Helyesen Kwae Yai, vagy jobb, ha nem mondunk semmit.
Én szóltam előre.

Legközelebb arról fog szólni a történetem, hogy hogyan gondolkodnak a thaiföldiek. Mit is jelent ha valaki elveszíti az arcát? Thaiföld only smile?

Kellemes, gondtalan szabadságot kívánok mindenkinek Thaiföldön!

Don Caroly

***

Ha valaki magyar idegenvezetéssel szeretné a Kwai folyót és környékét megnézni, akkor itt kell körbenézni: BangkokCharlie.com

*

Érdemes a Bangkok Charlie Facebook oldalra feliratkozni, vagy a Twitter folyamot követni, mert ott szerepelnek mindig a legfrissebb hírek, röviden

*

Szállásfoglalás magyarul: Agoda vagy Booking.com Neked nem kerül többe, de a blogot támogatod vele