Szükségállapot van, kijárási tilalom nincsen, úgyhogy gyerünk, nézzünk körbe. No, de előtte nagyon gondos ruhaválasztás, véletlenül se akarok piros vagy sárga pólót viselni, mert szeretnék körbenézni mindkét tábornál. Maradok egy békés világosbarna színnél, ezt elég semlegesnek találom. Meglepő, úgy tűnik a kormányzati irodákban is figyelhetnek a színekre, mert ma nem látok sárgaruhás irodistákat, mindenki rózsaszínben pompázik – úgy látszik, ez lesz most a semlegesek színe. Ráadásul ez is a király színe, nemcsak a sárga.

Megyek körbe Bangkokban, hadd lássam, milyen a szükségállapot első napja. Először a főbb turista pontokon, Sukhumvit út, aztán a Siam Square környéke, de így első látásra semmi különbség. Titkon abban reménykedtem, hogy most aztán eltűnnek az autók az útról, de nem mondhatnám. A forgalom kisebb, de azért a szokásos néhány dugó megmaradt. A másik meglepődés, hogy nem látok több rendőrt az utcákon, mondjuk Bangkokban amúgy is elég sok a rendőr, a többségük a forgalmat irányítja, segíti. Most sem tesznek másként.

Az MBK környékén körbenézve már határozottan kevesebben vannak a gyalogosok, fogynak az emberek. A felüljáró mindig tele szokott lenni gyalogosokkal, most csak lézengenek. A meglepetés aztán a Demokrácia emlékműnél ér, ilyen üresnek még sose láttam ezt a sugárútat. Hétköznap délután 5-6 között szinte mindig tele szokott lenni a kétszer öt sáv. A Sanam Luang felé közelítek, jelenleg ez a kormánypárti tüntetők bázisa, ők piros pólót viselnek. Kevesen vannak, de határozottan gyülekeznek, ahogy hallom, estére megint lesz itt tömeg. Fotózásról leteszek, jobb a békesség.

Innen csak néhány perc a Khao San Road, próbálok több tapasztalatot gyűjteni, vannak-e még turisták Bangkokban. Jelentem, akadnak, bőséggel. Mivel elég ritkán fordulok meg a KSR környékén, ezért nehéz eldöntenem, hogy a rendőri jelenlét erősebb-e a szokásosnál, de úgy döntök, hogy az utca végén állomásozó 5-6 rendőrautó több a átlagosnál. Egy francia tévéstáb forgat a sarkon, sokan jönnek bőröndöt húzva vagy hátizsákkal - hmm, mintha többen távoznának? -, mindenesetre a Gulliver kong az ürességtől, alig néhány vendég, egyébként minden feltűnően csendes.

Ennyi csendesség után úgy döntök, vágjunk bele a közepébe, s bár a Külügyminisztérium minden magyart arra figyelmeztet, hogy maradjon távol a tömegdemonstrációktól, úgy döntök, megnézem testközelből a PAD tüntetőket. A kormányzati negyed felé veszem az irányt. A minisztériumok előtt erős rendőri védelem, ám az igazi döbbenet az, hogy a Government House környékén semmiféle rendőri vagy katonai erőt nem látok! A tüntetők szabályosan lezártak egy városrészt, gyorsan készítettem is egy térképet, mert enélkül nehéz elképzelni, hogy mi folyik Bangkokban. A lilával jelölt területet a tüntetők tartják totális uralmuk alatt. A Ratchadamnoen Nok egyik végét teljes szélességében egy hatalmas Most Wanted Thaksin és neje gigantposzter zárja le, a másik végét pedig autógumikból és szögesdrótból épített barikád védi. A területet csak kapukon keresztül lehet megközelíteni, itt a PAD aktivisták ellenőrzik a táskákat és óvatosan megmotozzák a belépőket. Csak a biztonság miatt, mentegetőzik egyikük és széles Welcome mosoly jár a farangnak. Nem csoda. A környéken néhány újságíró kitűzős külföldin kívül nem látok egyáltalán farangot. A lezárt terület Woodstock és egy menekült tábor keveréke. Több színpad, ahol szónokok és zenekarok váltják egymást, folyamatosan fenntartva a harci szellemet. Biztos siker a Samak takarodj, ahol a szónok csak annyit üvölt, hogy Samak, a közönség pedig lelkesen vágja rá Takarodj! Ezt lehet ismételgetni négyszer-ötször. A híradások 10-30 ezer közé teszik a tüntetők számát, a területet bejárva ebben nem kételkedem, sőt, a felső határ sem lehet túlzás, korábbi Szigetes tapasztalataim alapján. Az emberek jó része itt lakik éjjel-nappal, az út szélén kifeszített sátorponyvák alatt alszanak, egy másik részen pedig ideiglenes tusoló és wc körletet állítottak fel. Fellelkesülök, amikor az egyik sátor alatt több raklapnyi tojást látok meg, majd gyorsan lehűtik a lelkesedésemet, amikor tudakolom, hogy kinek szánják – maguknak. Megeszik. Ez itt nem Magyarország.

A tüntetők nemcsak a főutat zárták le, de valóban megszállták a Government House teljes területét. Az épületet érintetlenül hagyták – az ajtókra thaiul kiírva: ez a mi Házunk, vigyázzunk rá és tartsuk tisztán -, az udvarban viszont lépni sem lehet, akkora a tömeg, itt található ugyanis a fő színpad. A kertben elöl és hátul mindenhol a szónokokat hallgatják, jutott mindenhova hangszóró, ahol pedig nem lehet látni, oda tévé vagy kivetitő is. Az egyik asszony büszkén meséli, ez már a 101. napja, amit a tüntetésen tölt. Bangkoki, nem messze lakik, így aludni hazajár. Gondolkozom a fényképezésen, s bár a tömeg békés, határozottan érzem a bizalmatlanságot, így végül nem kockáztatok. Jobb a békesség. Nem sárga pólóban jöttem.

Kifele menet megcsodálom még a PAD aktivisták security brigádját, a feketébe öltözött, méteres fahusángokkal és golfütőkkel felfegyverzett alakulatot látva úgy döntök, elég volt a tapasztalatgyűjtésből. Kifele menet stílusosan hagyom el a helyszínet. A Government House mögötti barikádot olyan masszívra építették, hogy itt nincs kapu, viszont mind a két oldalra székeket tettek, s előzékenyen segítenek átmászni az akadályon.

A helyszíntől távolodva azon töprengek, vajon hova tűnhettek a rendőrök és katonák, miért nem láttam közülük egyet sem a környéken. Eszembe jutnak a katonai parancsnok szavai, aki mosolyogva ismételgette a tévében, mindenképpen erőszak nélkül, tárgyalásos úton akarják rendezni a helyzetet. Más utat nehéz is elképzelni a helyszínt látva. Szükségállapot ide, vagy oda.