Külföldiek körében dívik egy fura népszokás Thaiföldön, mely természetesen a fura kormányzati szabályokból ered. Ahhoz, hogy tovább tartózkodhassunk az országban, ki kell lépni a határon és egy új pecsétet beszerezni az útlevélbe, mellyel aztán – vízumtípusotól és országtól függően - újabb 1-3 hónapig lehet törvényesen létezni. Vigyázni kell a túltartózkodással, március 15-én felemelték az overstay árát, napi 500 bahtot gombolnak le a figyelmetlenekről! Vissza a vízumra: amerikaiak turistaként automatikusan megkapják az 1 hónapos pecsétet, igaz, aztán menniük kell, hogy legalább 2 két percig határontúli levegőt szívjanak. Profi iparág épült ki erre Thaiföldön, érdekes módon Bangkokból a cégek többsége a Sukhumvit útról indul. Nekem csak jó, mert nincs messze a lakásomtól. Minden nap mennek a kambodzsai határra, először kételkedtem, hogy az összes emeletes turistabuszt mindig meg tudják-e tölteni. De aztán hajnali 5 órakor a sötétben majd kéttucatnyi külföldi között ücsörögve láthattam, talán mégis. A buszon nemzetközi a csapat, amerikai, német, kanadai dél-afrikai, japán és koreai útlevelek mellett egy szem magyar passport. Jack, a cég főnöke először koreaiul, majd japánul, végül angolul sorolja a menetrendet. Az ázsiai életben jártasak nem lepődnek meg azon, hogy Jack természetesen nem angol vagy amerikai, hanem koreai, a becsületes neve Song Hi Jon (a kedvenc barátom, akiről először név alapján azt hittem orosz, Andrej Janukpicsenko pedig természetesen kínai).

 

Korábban Poipetre jártak, de nemrég cseréltek, az új és kisebb Ban Laem-i határra megy a cégek többsége. Nincs messze, laza 4 óra alatt ott vagyunk, addig mozi a buszban. A határátkelő európai fogalmak szerint vicces semmiség, bódéváros mindkét oldalon. Megdöbbentő mindig látni, hogy a thai vidéki szegénység seholsincs a kambo szegénységhez képest. A betonút véget ér a thai határnál, utána kezdődik a földút, koldussereggel. Vicces semmiség alatt a határőrök fabódéjára gondoltam, meg a kambó vámosok kuckójára. Nagyon rutinszerű minden, a thaiok bepecsételik a kilépést, majd Jack emberei összeszedik az útleveleket a kambó vízumhoz. Közben mi útlevél és papírok nélkül átsétálunk a kambó oldalra, ahol a kaszinóban kapunk ebédet. Thaiföldön illegális a szerencsejáték, Kambodzsában nem, ezért szeretnek a thaiok a khmerek közé járni (a jó szomszédi viszonyhoz adalék: 10 éve még felgyújtották egymás nagykövetségét). Döbbenten nézem, ahogy a falusi kompániák néhány perc alatt több tízezer bahtot vesztenek a kártyasztaloknál. Van egy szóvivő, ő játszik az asztalnál, mögötte áll 5-10 ember, akik dugdossák a hóna alatt a száz-ötszáz-ezer bahtokat. De a törvény, az törvény: mindig a bank győz.

 

Hazafele szemügyre vesszük a vámmentes boltok kínálatát (1 karton cigi és 1 üveg égetett szesz a szabad kvóta), itt lehet valamit visszahozni a 2000 bahtos útköltségből. Egy karton Marlboro 250 baht (Bangkokban 600), Jack Daniels red label 320 (Bangkok, 7 Eleven 700 baht). Ez tényleg vámmentes, valahogy európai reptereken nincs meg az érzésem a tetemes spórolásról. Visszafele sétálva, anélkül, hogy egyetlen katona vagy egyenruhás megállítana, kérdezne, vagy egyáltalán, valaki figyelne ránk, szóval visszaballagunk Thaiföldre. Előtte azért Jack emberei a kezembe nyomják az útlevelemet, a kambo vízum már érvénytelenítve, a thai határőr pedig beüti az újabb három hónapot. Formalitás az egész. A kövér amerikai mellettem a buszban jubilál, a mai volt a 30. visa runja.