Egészen kényelmes helyzetben lenne az olimpianéző magyar  Bangkokban, legalábbis az időzónákat illetően, Kínában mindössze 1 órával van később. Nem kell hajnalban kelni, ha valamelyik délelőtti versenyt szeretnénk megnézni. A gond nem is a mikor, hanem a hol. Van kábeltelevízió, de néha tényleg komolyan gondolom, hogy csak azért a 65 csatorna, hogy ennyi között se találjon az ember semmi néznivalót. Ráadásul időről időre szeszélyesen megkeverik az adókat, nem hibázhatok nagyot, ha arra tippelek, hogy a kábel gazdája mindenféle szerződések nélkül egyszerűen összelopkodja az égi jeleket, aztán ha valamelyik csatorna dekóder kártyáját letiltják, akkor egyszerűen keres egy másik tévéadót. A kedvenceim a mozicsatornák, ahol szerintem a patpongi éjszakai piacon vett másolt DVD-kről mennek a mozifilmek, bár vehettek volna valami márkásabb dvd-lejátszót is a stúdióba, mert elég idegesítő, amikor néha úgy megy a film, hogy 3 másodpercenként megakad a lemez. De Olimpiához szerencsére nem a mozicsatorna kell. Kezdtem a keresgélést először a hazaival, mert azért belefért a kosárba 20-25 thai csatorna. Amíg a megnyitót egyszerre 3 helyen is közvetítették, addig a napi eseményeket már sokkal nehezebb elcsípni. A thai nem igazán számít a sportnemzetek közé, a tévében se sok a közvetítés, ha nem thai boksz, vagy kakasviadal, nincs vér vagy illegális fogadás, akkor úgyse érdekel itt senkit. Így az egész napos színes szélesvásznú Olimpia közvetítés csak a Telesporton szocializálódott vidám barakkbéli magyar fejében létezik. El-elcsíptem néhány élő közvetítést azért, de sajnos itt a súlypontok máshol vannak, úszódöntő helyett két kínai pingpongozott – természetesen az egyikük nem kínai színekben -, majd jött az izgalmas tollaslabda meccs.

Kezdtem ezért csatornaszörfölni, olyan ez mint a Tescóban turkálni a 100 forintos DVD-k között, hátha a D-kategóriás Bud Spencer és az ezer dollárból leforgatott horrorfilmek mellett talál valamit az ember. Ekkor jött a meglepetés, nem, nem Olimpia, hanem személyesen a Vízipók, csodapók, amint éppen a légnadrágjáról tartott oktatást a keresztes pók barátjának. Természetesen nem értettem egy árva szót sem, a vízipókék ugyanis arabul beszéltek. Mivel az arab jeleket nehezen olvasom, így csak tippelek, ha valaki mostanában errefelé magyar rajzfilmet szeretne a tévében, akkor keresse a qatari tévéadást.

A nagy multikulti azért szerencsére segített az Olimpiában is. Bánatosan fedeztem fel, hogy a havi rendszerese csatornacsencselés következtében eltűnt az Eurosportom, viszont a Dubai TV és az egyik indiai sportcsatornán is lehet időnként élő közvetítéseket elcsípni. Sose gondoltam volna korábban, hogy egyszer majd légpuskás döntőt fogok végigizgulni, de amikor felfedeztem a magyar zászlót és Sidi Péter nevét, ott ragadtam az indiaiaknál fél órára. Találtam aztán másik ismerőst, kiderült, hogy Hakkinen is itt lövöldözik. Be kell vallanom, nem tudom, mit lehet egy ilyen döntőn a helyszínen élvezni közönségként, a tévében egy fokkal jobb, de még így is marha unalmas. Sorban állnak a lövészek, a puska feltámasztva az állványra, a lövész arca alig látszik, preparálva mindenféle árnyékolóval. Fegyver megragad, lassan felemel az állványról, vízszintesen mozognak vele kb. 10 centit, szorítás, elmélyült koncentrálás, majd lövés. A lövés nem látszik, csak gyanítható, ugyanis megjelenik a képernyő szélén egy kis kockán a lőlap közepe, meg egy kereszt a találati hellyel. Lövés után 10 centi mozgás vissza, 1 perc várakozás a következő sorozatra, addig a lövész mozdulatlanul áll, próbál relaxálni. A kínai srác volt a legérdekesebb, mert ő legalább ráfeküdt a puska tusára, szerintem biztosan aludt fél perceket. Már éppen elkönyvelem magamban, hogy ez már megint a fehér ember, sőt, az európai fehér ember sportja, a legjobb nyolcban az indiai és kínai mellett szerb, magyar, román, finn és két orosz versenyző. Sidi éppen a negyedik helyen, bízhatnék, lesz ez még jobb is. De nem, a kínai és az indiai srác meglepően jól lövöldözik, a végén előbbi az ezüstöt kaparintja meg, az indiai Abhinav Bindra pedig győz! Nem tudom, hogy a céllövők hosszú életűek-e vagy 40 évesen szívrohamban halnak meg, de a győzelem utáni percek is hihetetlenek ebben a sportágban. Bár az indiai edző rázza a kezét a magasban, a versenyzők nagyon higgadtan, mint egy angol elitkaszinóban, gratulálnak, kezet fognak, semmi ujjongás, ugrálás, mindössze egy nagyon szerényen mosolyra húzott száj. Tudom, tudom, keményen koncentrálnak, még a szívdobogást is megállítják a mesterlövészek, biztosan idő kell, amíg visszajönnek a kómából. Sidi végül hatodik lett, elvileg ötödik, de az egyik orosszal holtversenyben végeztek, így jött egy szétlövés, ami már nem jött össze neki, 9 pontot lőt, ami kifejezetten gyenge, hiszen korábban 10 pont alatt nem is nagyon lődöztek.

Ellenben az indiai tévéstúdióban hatalmas ujjongás, a jellegzetes indiai tört akcentussal a bemondó majd kiugrik a bőréből. Egyfolytában hullámzik a székében, látszik szeretne felugrani, a levegőbe csapni, vigyorogni ezerrel. Nem csoda, érthető az öröme, rájövök, történelmi pillanatot csíptem el. Ez volt ugyanis minden idők első indiai egyéni olimpiai aranyérme! Hihetetlen, de tényleg így van, itt a bizonyíték, a világ második legnépesebb országa még soha soha nem nyert az olimpiákon egyéniben aranyérmet.

De megyek is most vissza a képernyő elő, a thaiok észbe kaptak, vagy megunták a tolláslabdát, elkezdődött a Svájc-Norvégia női strandröplabda mérkőzés. Tuti, hogy thai férfi a sportszerkesztő.